Publikációk, Színház

A sötétségen keresztül… – beszélgetés Pál Hunor színművésszel

Lovassy Cseh Tamás

Megjelent: szinpad.ro, 2013. március

Amikor tavaly tavasszal először találkoztunk, már tudtam róla, hogy bár 1976-ban született, csak rá harmincegy évre végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Többször láttam a váradi Szigligeti Színház színpadán, emlékeztem az osztálytermi előadására, de hallottam kísérletező kedvéről és szakmai fanatizmusáról is. Nemrégiben „kiemelkedő kulturális tevékenységéért” díjazták és külön kiemelték munkabírását. Pál Hunor – mert róla van szó – valóban nem unatkozik: ez idő szerint négy előadásban játszik, kettőt próbál, kísérletezik és interjút ad.

Hogy viseled az interjú-helyzeteket?
Könnyen meg lehet sérteni embereket…

Hajlamos vagy rá?
Igen.

Közben pedig tudatosan építesz fel magadról egy képet?
Nincsenek előre elképzelt figurák akikhez hasonlítani akarok. Nem döntöm el előre, hogy a mindennapi életben ilyen vagy olyan leszek. Ami vagyok, az belülről jön és engedem is, hogy a felszínre törjön a spontaneitás, az ösztönös való. Ezt keresem és ebből építkezem. Folyamatosan keresem magam.

Ezt örökölted valakitől?
Szerintem apámtól. Sokszor érzem azt, hogy egy hajóban evezek vele. Lelkészként nem mindig nyilvánulhatott meg úgy, ahogy szeretett volna. Láttam őt különböző társaságokban, ahol meg kellett felelnie az elvárásoknak, és akkor éreztem, hogy egészen más motor dolgozik benne, mint amit megmutat magából. Hozzám hasonlóan, apám is egy tipikus ösztön-lény, társaságszerető és bizonyos témakörökben ő is elfogult. Szeretjük nevén nevezni a dolgokat és ez egy nagyon érzékeny terület: tudni kell jól fogalmazni.

Lehet ezt tanulni?
Lehet. Mióta itt vagyok Nagyváradon, néhányszor megtörtént, hogy vehemensebb indulataim nyilvánosságra hozatala érthetetlen megnyilvánulásokat eredményezett velem szemben. De végül mindig arra jutottam, hogy jobb ilyennek lenni, mint alakoskodni. Persze néha megkerülhetetlenek ezek a művi pózok. Ilyen világban élünk…

Azt mondod, hogy jó lenne egy olyan világban élni, ahol mindenki nyíltan vállalja a másikról alkotott – sokszor negatív – véleményét?
Igen.

Akkor is, ha nem te mondod ki az „ítéletet”, hanem rólad mondják?
Én elviselem azt a kritikát, ami mögött nem érzek ártó szándékot. Sőt, el is várom az észrevételeket! Van néhány ember körülöttem, akikről tudom, hogy kertelés nélkül megmondják a véleményüket.

Pedig emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy nem szereted a kritikát mint műfajt és nem is igazán olvasod…
A baj az, hogy rengeteg szar kritikába botlom. Manapság mindenki ír. A lényeg az, hogy ki jegyzi azt az írást. A nem olvasást a napilapokban megjelenő, féloldalnyi töltelék-szövegekre értettem. Ezek nem érdekelnek.

Engem viszont érdekel ez az apa-fiú kapcsolat, amit az előbb említettél. Belegondoltam, hogy ha én református lelkész lennék és a gyermekem egyszer csak hazaállítana azzal, hogy ő színész szeretne lenni, mit is reagálnék. Volt ebből konfliktus otthon?
Apámat rajtakaptam egy nagyon furcsa tulajdonságán: nem mond ki dolgokat, de tudja, hogy érzem, mit is akar valójában közölni. Ez akkor vált számomra világossá, amikor bejutottam a színművészetire. A szüleim nem tudták, hogy felvételizem. Nem tartottam titokban, de amikor eldöntöttem, hogy nekivágok, épp Budapesten éltem. Azt sem mondhatom, hogy gyerekkori álmom volt a színészet. Érettségi után volt egy időszakom, amikor meg akartam próbálni, de akkor apám azt mondta, ne csináljak bohócot magamból. Aztán ezzel ki is hűlt a dolog, de rá hat-hét évre ismét ott motoszkált bennem a gondolat, hogy csak meg kellene próbálni… De erről már az otthoniak nem tudtak. Júniusban volt a felvételi, így hazautaztam Magyarországról, majd úgy állítottam be a szüleimhez, hogy akkor már a vásárhelyi egyetem színinövendéke voltam. Amikor elmondtam a szüleimnek, apám szemberöhögött. Akkor bevallotta, hogy neki is volt egy kísérlete a színművészetivel Marosvásárhelyen, mikor még teológus-növendék volt. Abban az időben a papokat előszeretettel vették fel a művészeti képzésbe, és apámban megvolt a potenciál: mindig is dicsérték az előadókészségét. Végül aztán – nagyapám nyomására – nem felvételizett, de örökre ott maradt az álmai között. Amikor elmondtam, hogy bejutottam, láttam az elégedett mosolyt is az arcán: egyik fia színész, testvérem pedig szintén református pap lett. A kettősség, ami apámban dolgozott, a két fiában tudott kiteljesedni. Ekkor 2003-at írtunk.

A felvételiig mivel foglalkoztál?
Zenei konzervatóriummal kísérleteztem. Amikor abbahagytam, apám azt mondta, hogy egy egyetemet kifizetett, de ha meg akarok próbálni mást is, magamnak kell előteremteni a rávalót. Igazából büszke is vagyok rá, hogy a színművészeti ilyen értelemben az én megvalósításom volt. Amikor otthagytam a zenepedagógiát, kimentem Pestre: egy lokálban játszottam és az akkor összegyűjtött pénzből tudtam fedezni a színművészeti költségeit. Bár végig ösztöndíjas voltam, akkoriban még nem volt bentlakás, így a szállást, étkezést magamnak kellett megoldanom. Otthonról senki nem támogatott anyagilag, így ez teljes mértékben az én harcom volt.

Nem volt furcsa a 18-19 éves gyerekek közé becsöppenni?
Bár harmincegy éves voltam amikor elvégeztem az egyetemet, mindig is úgy éreztem, hogy a legjobb pillanatban kerültem oda. Forrófejű tiniként lehet, hogy nem tudtam volna végigcsinálni.

Ezzel azt is mondod, hogy nem feltétlenül jó, ha tizenévesek egyből színire mennek? Ez egy folyton visszatérő kérdéskör…
Visszagondolva a tizennyolc éves magamra, nem vennék rá mérget, hogy el tudtam volna végezni akkor az egyetemet. Egyet gondoltam és másnap már máshol voltam, a színészet pedig megkövetel egyfajta komolyságot. Összességében tehát jó, hogy akkor kerültem az egyetemre, mikor már volt némi tapasztalat a hátam mögött. Az pedig külön ajándék, hogy nem látszik a korom. Ezt kaptam, nem tehetek róla.

Mesélj még egy kicsit a színiről! Az ember bekerül és rácsodálkozik a színház világára?
Jelentkezésem előtt nem volt bennem egy felfokozott rajongás a színház iránt. Persze néztem előadásokat, volt olyan is, ami megfogott, de a maga helyén kezeltem ezt az egész jelenséget. Aztán szép lassan kezdtem elmerülni abban a világban, ami maga a színház: elkezdtem nem csak külsőleg, de belsőleg is nagyon erőteljesen megváltozni. Az egyetem évei alatt teljesen magamba fordultam. Következett egy olyan mély vívódás magammal szemben, ami átértékelte az azelőtti életemet és arra késztetett, hogy az addig felszínesen megélt pillanatokban is megkeressem a mélyebb értelmet.Az elvont dolgok, fogalmak utáni kíváncsiság felerősödött bennem, majd szép lassan be is szippantott. Elkezdtem tudatosan leépíteni az addigi személyiségem és létrehozni egy új valóságot. Nem volt egyszerű végigmenni a gyötrődések, vívódások során, amikre visszagondolni most mégis jó. A fény felé való lassú haladás volt ez, a sötétségen keresztül. Aztán az egyetemen még világosabbá vált számomra, hogy nem szeretem megúszni a dolgokat.

Az egyetem szinte a tenyerén hordott: eljátszhattad például a III. Richárd címszerepét…
Nem volt túl sok lehetőség, hogy kire osszák ki III. Richárdot. Volt kilenc lány és három fiú az évfolyamon. Így az a szerep inkább szerencse volt, nem pedig valamiféle kiváltság. De ez nem baj: amúgy is szerencsés embernek tartom magam. Az igazán nehéz helyzetekben mindig úgy alakult az életem, hogy minden jóra fordult. És amúgy sem mindig rossz a rossz, ez valahogy hitvallásom is. Richárdra visszatérve pedig: harmadéven tanultunk Shakespearet, készült akkor egy kollázs és azóta szerelmes vagyok Ricsibe. Egyetem után pedig még inkább elkezdett foglalkoztatni ez a figura, a gonoszsága, ami nem egy általános, sablonos rossz. Talán vannak olyan alkalmak, amikor az ember tudatosan feláldozza magát, ezáltal pedig felhívja a figyelmet hibáinkra. Ricsiben ez teljes mértékben megvan. Ő nem kifejezetten egy gonosz, negatív figura, mindössze az éremnek egy másik oldala.

Aztán 2007-ben végeztél és megérkeztél Nagyváradra. Hívtak vagy magadtól jöttél?
Én kopogtattam. Előzőleg itt tanultam zenepedagógiát és 1998-2000 között nagyon jó csapat verbuválódott. Jó volt visszagondolni azokra az évekre a zenei múlt miatt. De magát a várost is megszerettem.

Milyen színház fogadott itt téged?
Ez az, amire nehéz válaszolni.

Próbáljuk meg! Amikor eljöttél Vásárhelyről, volt benned egy színház-kép, egy határozott színházi formanyelv, melynek szerettél volna részese lenni?
Volt.

És azt kaptad?
Nem.

Mi várt itt rád?
Ismertem a váradi színjátszás hagyományait. Tudtam, hova érkezem, hogy itt vár a zenés műfaj…

És azt gondolnám, hogy te, aki zenével foglalkoztál, Váradot egy paradicsomi helyként élted meg.
Áh nem, közel sem! Az egyetem alatt a zenés műfaj kifejezetten ellökött magától. Amúgy is borzasztóan nehéz színvonalasan megcsinálni. Mondják, hogy könnyed műfaj, de ez csak a befogadásra értendő. Vásárhelyen nem is foglalkoztunk vele komolyabban, így inkább előítéletek dolgoztak bennem a zenés műfajjal szemben.

Azt hogy tudtad elviselni, hogy kezdőként bekerültél egy olyan színházba, amelyre mint negatív példára gondolt a szakma?
Nagyon rosszul. Az első két évben rengeteget rágódtam ezen. 2008-ba szinte nem is játszottam, egy-két kisebb szerepem volt és ez lelkileg nagyon megviselt. Nincs annál nagyobb csapás, mint amikor a színész nem játszhat.

Volt olyan kollégád a színházban, akire számíthattál?
Nehezen nyíltam meg. Legalább három év kellett ahhoz, hogy elkezdjem bontogatni a szárnyaimat.

Ezt hogy fogadták a többiek?
Lényegében sehogy.

Mikor érezted úgy, hogy kezded megtalálni a helyed?
Az első ilyen pillanat a Kasimir és Karoline próbafolyamata volt. Azokban a hetekben igazi színházat csináltunk. Akkor láttam a társulaton először, hogy a változás, a változtatás elkerülhetetlen.

Szóval az addigi hagyományokkal való szakítás gondolata a társulaton belül fogalmazódott meg először?
Egyértelműen. Mindenki érezte, hogy valaminek történnie kell végre, még ha a változást követően lettek is olyanok, akik kevesebbet játszottak. De szerintem a kommunizmus pszichológiája volt az, hogy emberek elhelyezkedtek valahol, aztán szépen bekövesedtek egy-egy pozícióba. Ha nem piszkálta őket senki, évekig, évtizedekig maradtak a helyükön. A színház azonban egy olyan hely, ahol mindig mindent meg kell piszkálni.

Változás ide vagy oda, mégis van egy közönség, amelyik elvár egyfajta játékstílust. Mit lehet csinálni abban a helyzetben, amikor egy művészeti intézmény határozottan akar valamit, ez pedig néha szembekerül a nézői akarattal? Téged megtalálnak a méltatlankodók? Hogy lehet ezt kezelni?
Kell tudni a nyelvükön beszélni, ami sokszor nem könnyű. Nehéz a repertoárszínházak élete: minőséget kell létrehozni, ugyanakkor nézői igényeket kell kielégíteni. Ettől pedig frászom van. Külön-külön mindenkinek el kell mondani, hogy van élet az operetteken túl is. De ezek generációs különbségek is, ilyen szempontból pedig nagyon jól jönnek az iskolaprogramok. A fiatalok már nem úgy viszonyulnak ahhoz a fajta naftalinszagú színházi világhoz amelyet régebben láthattunk Váradon, mint azok a bérletesek, akik kifejezetten erre gyúrnak. Nekem igazából az fáj, hogy az emberek nem szeretnek gondolkodni.

Akkor most eljátszom az ördög ügyvédjét: én nem azért veszek bérletet, hogy szomorúságot, nyomort és problémákat lássak. Én a színházban mindössze jól akarom érezni magam. Erre mit mondasz?
Azt, hogy akkor nézzél tévét! A színháznak nem csak a szórakoztatás a feladata, és ez Váradra is értendő. Zavar, hogy az emberek félnek szembenézni a saját hibáikkal és gyarlóságaikkal. Sokan nem merik belátni, hogy pont ezáltal tudnának megtisztulni. Ez kellene legyen az elsődleges feladata bármilyen művészeti intézménynek azon túl, hogy őrizgetjük a hagyományokat, csak hogy Székely Csabát idézzek…

Jól érzem, hogy szerettél volna szabadulni a kőszínházi struktúrából, amikor osztálytermi színház keretében bemutattad Kai Hensel monodrámáját, a Klamm háborúját?
Már az egyetemi évek alatt szerettem volna kipróbálni magam valami egyéni előadásban, de távol állt tőlem az ilyen pódiumszerű próbálkozás, ahol egyszerűen csak elmondom a bánatom egy óra alatt. Sokkal emberibbet akartam színre vinni és akkor találtam rá a Klamm-ra, ami pont ahhoz a tizenéves generációhoz szól, amelyre amúgy is ráfér a nevelés. Nem azt kerestem, hogy miként tudok kitörni a kőszínházi struktúrából, hanem hogy egy olyan közegben próbáljam ki magam, ahol úgymond nem én vagyok otthon: és egy iskola osztályterme ilyen. Amikor tanárként belépek a diákok világába, megváltoznak a viszonyok. Ott az „óra” során alkalom nyílik kibeszélni a diák-tanár viszony minden nehézségét, eltűnnek a klisék és őszinte lesz a párbeszéd.

A Klamm során elmosódik a néző-színész viszonyrendszer? Bevonod őket is az előadásban?
Persze, erre épül az egész. A végén pedig mindig rákérdezek, hogy mi történt velük az előadás során. Végeredményben az is a célom, hogy minél több fiatalt elrángassak a kőszínházakba is, mert nem biztos, hogy csak azért van a színház mert szép bordó a kárpitozása, hanem mert valódi problémákra keressünk válaszokat.

Mielőtt bemutattad a Klamm-ot, volt még hasonló kezdeményezés Erdélyben? Tudsz ilyenről?
Nem, nem tudok.

Ehhez képest hogy érzed, a helyén volt kezelve ez az előadás?
Hellyel-közzel igen. Persze mindig a saját gyermeke kedves az embernek, de én is csak a próbafolyamat során jöttem rá, hogy mekkora súlya lehet ennek az egésznek. Nem úgy fogtam neki, hogy a bemutató egy színháztörténeti pillanat lesz, hanem úgy, hogy ez egy jó kísérletezés, egy nagyon jól célzott lövés. Már megvolt a százötvenedik előadás is és mindenhol jól fogadták. Szerencsés választás amúgy ez a darab: akár nyugdíjba is lehet menni Klamm tanár úr szerepéből, mivel folyton cserélődnek a diákok, így újra és újra elő lehet adni.

És a szakma jól fogadta az előadást?
Mindenki támogatott. Nem éreztem senkin, hogy ne tetszene neki.

Jól látom, hogy a Klamm óta tudatosan közeledsz az alternatívabb színházi irányokba?
Igen. Megfogott a diákokkal való munka is. Van egy semmivel össze nem téveszthető szomjúságuk az őszinteség iránt. A kísérletezés pedig iszonyúan fontos számomra. És ha megfigyeljük, Magyarországon sem a kőszínházak azok, amelyek a legtöbb és legjelentősebb sikereket érik el. Jól érezhető, hogy inkább a rétegszínházak futnak. Azonban nálunk, Erdélyben, általában egy pontban összpontosul minden színházi tevékenység, és ez „a színház”, a nehézkesen mozgó állami intézmény, amit hol innen, hol onnan marnak politikai érdekek, így leginkább a fennmaradásáért küzd és nem tud teljes mértékben a művészi munkára koncentrálni.

A rendezés nem érdekel? Már a Klamm háborúja is egyfajta rendezés volt…
Azt Török Violával közösen hoztuk létre. Amíg nem érzem, hogy nagyobb dolgot tudnék csinálni mint mondjuk Matthias Langhoff, addig inkább nem csinálom. Bár iskolaprojektek most is vannak…

És a sulikban lassan szabályos kultusz alakul ki körülötted…
Tényleg? Ez jó! Szeretem, hogy a diákok még mentesek mindenféle művészi allűrtől. Most épp Karinthy Frigyes Gellérthegyi álmok-jával dolgozunk, ami bár két szereplős darab és tizenöt diákkal kell megoldani, de jó lehetőségeket rejt. Improvizálunk és figyelem, hogy kinek mennyire van érzéke a játékhoz. A lényeg az, hogy csillogjon a szemük és élvezzék azt, amit csinálnak. Megkövetelek egyfajta komolyságot, de csak azért, mert nem szeretem, ha lötyögés van. Ez a szakmai fanatizmusomból ered.

Te is úgy látod, hogy ezekkel az iskolaprogramokkal megugrott azoknak a száma, akik a későbbiekben a színművészetire szeretnének felvételizni?
Igen, ez így van. Valóságos színész-láz lett Váradon. Ez egyrészt nem rossz, mert közelebb kerülnek a színházhoz, de ugyanakkor túl hamar kialakul bennük az a tévképzet, hogy ők már a szakma részei. Azáltal, hogy itt vannak a környezetünkben, hogy belátnak a próbákba, túl hamar mernek véleményt formálni: flottul nyomják a kritikát bárkiről, bárhol. Persze vannak olyan gyerekek, akikben tényleg megvan a potenciál arra, hogy a későbbiekben jó színészek vagy színésznők legyenek, de ehhez türelem is kell, meg hogy mindenki alázattal viszonyuljon a másikhoz. Az óriási dolog, hogy rengeteg diák jön önkéntesnek, ők dolgoznak a ruhatárakban, az ültetésnél, de akár előadásokban is részt vesznek, ahogy ez a Dzsungel könyvében is megtörtént.

De nyugtass meg, hogy van élet a színházon túl is! Például tudom rólad, hogy festményeket gyűjtesz…
Igen, valóban van jó pár képem. A festészet egy olyan művészeti forma, amely zsigerileg, ösztönösen hat, ezért egyértelmű, hogy vonzanak a festmények. De magam is szeretek ezt-azt készíteni, főleg faragok, és törekszem arra, hogy ami engem körülvesz, ami a lakásomban van, azt magam hozzam létre. De a naplóimat is én készítem.

Számon tartod a napokat?
Nem írok le minden lényegtelen eseményt, de amit fontosnak tartok, azt följegyzem. Általában a pillanatnak írok és ilyenkor egy mélyebb vitába kerülök önmagammal.

Visszaolvasod?
Igen, szoktam. Izgalmas látni, hogy bizonyos pillanatokat miként éltem meg. Például azokból a feljegyzésekből, melyek akkor születtek, amikor Váradra kerültem, simán lehetne egy kötetet kiadni. Egyébként ha leírok valamit, azt nem olyan célzattal teszem, hogy azt majd az utókorra hagyom. Az ember egy ilyen elmélyülés során képtelen hazudni, de nincs is értelme. Így könnyebben tudom összerakni magam és elviselni ezt a soha nem szűnő keresést. A festményekre visszatérve pedig: érdekes, hogy nincs túl sok vidám képem. Nem, igazából egy sincs és tartok tőle, ha tudnék festeni, nagyon durva képeim lennének. Számomra nem az a szép, ami a nagy átlag számára szép. A képekben is, a színházban is az ösztönösséget, az elementáris erőt keresem, azokat az erőket, amelyek a természet mélyéből jönnek a felszínre. A képek, melyek körülvesznek, szintén azt sugallják, hogy a rejtélyek, a titkok, a nem könnyen megfejthető dolgok érdekelnek.

Lovassy Cseh Tamás

Interakció

Még nincs hozzászólás.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s