Francia- és magyarországi előadásokkal folytatódott május 20.-án az ötödik alkalommal megrendezett Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Döbrei Dénes és Varga Heni rendezésében a HhouAka(A) Méhcsípés című előadást, majd a Bélaműhely koncertjén tekinthették meg a rangos rendezvényen.
Két kolozsvári teatrológus hallgató gondolatait ismerhetjük meg az előadásokkal kapcsolatban.
UTAZÁS A SZÍNPADON – CSÍPŐS ELŐADÁS A TESZT-EN
A méhek soha nem hagyják el otthonukat. Ha egyszer elkészült a kaptár, vagy kivájták maguknak a járatot, életük végéig ott maradnak. Pedig egy utazás számtalan izgalmat rejthet magában összetettségéből adódóan. Ez a komplexitás mutatkozott meg a HhouAka(A) Méhcsípés című előadásban is.
Egy méhcsípés a pillanat tört része alatt megesik az emberrel. Egy váratlan utazás vagy halaszthatatlan elintéznivaló másodperceken belül meg tudja változtatni az ember életét. A bemutatott előadásból nem derül ki, a két szereplőpár (Varga Heni és Döbrei Dénes valamint Latifa le Forestier és Rodolphe Bourotte) miért indul útnak, de ez esetben nem a cél a fontos, hanem a táv leküzdése. Ha útnak indulni annyi, mint felfedezni önmagunk és megismerni útitársunk, akkor az önreflexió, a magunkkal való megbékélés minden bizonnyal fontos tényezővé válik. A másik kiismerése, az emberi jellemekről és környezetről szerzett benyomások villámgyorsan érnek bennünket, ahogy a méhcsípést is csak akkor vesszük észre, mikor már megtörtént velünk. De azt követően a hatás garantáltan nem marad el.
A HhouAka(A) Méhcsípés során egy metafizikai térben található kaptár részeseinek éreztük magunkat. Királynőkké és dolgozókká váltunk, amint hallani kezdtük a színpadon dongó „méheket”. A furcsa zajok, zörejek zenévé álltak össze. Szinte nem is kellettek szavak, hogy érteni kezdjük: ez az utazás több, mint az egyik pontból a másikba vezető terhes út megtétele. Ez az emberi jellem és emberi kapcsolatok „belső túrája”, ahol nincs szükségünk másra mint egy bőröndnyi anyaföldre és néhány bambuszrúdra.
Talán abban rejlik az előadás különlegessége, hogy a számtalan megközelítési lehetőség, az egymásra „rakódott” jelentésrétegek a megközelíthetetlenség érzetét keltik a nézőben. Hol találjunk fogást a látottakon? Egymás után villannak be az ötletek, akár a méhcsípések…
ÚJRAHANGOSÍTÁS
Olajoshordó, lefolyórács, fateknő, fadoboz, ütött-kopott biciklikerék és biciklikormány, tölcsér, üvegpohár, számítógép-billentyűzet. Rendszerezett káosz, amelyből hirtelen hangok törnek fel: bemutatkozik a Bélaműhely könnyűzenekar.
A hulladékból elektronikus zene robban ki. Fergeteges party-hangulat lesz, a nézőtéren végtagok ─ lábak és ujjak ─ ütik a ritmust.
A techno és a suicide-mantra után emlékezzünk az elmúlt időkről, az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról. A falu lármája, sikoltása, a szilaj bika megérkezése, bömbölése, a vér csorgása hangulatkeltően szólal meg, aláfestve Arany János recitativo formában előadott szövegét.
A Big Beat, avagy a zenekar életében leggyakrabban felmerülő kérdéseket feldolgozó dal volt az igazi nagy „csapás”. Az előbb még Toldi fájdalmát átérezve, sajnálkozva bólogattunk, tudtuk, mit jelent a négy nap óta gombát, mit evett, mégis könnyesre röhögjük magunkat a Te, ebből meg lehet élni? visszatérő mondaton, s ha máskor nem is, most egyértelmű a válaszunk: Csá! Csú! Csí! Csó! – hadd dübörögjön a föld s rajta minden, ami szemét! (Vagy nem az.)
Minden rendben, mert Pilinszky velünk van. A Méhcsípésben az éjszaka trapézain repültünk, s most, a talált tárgyak közt végre megnyugodhatunk, hisz kezdettől fogva nekünk készült e nagyszerű egyszerűség!
S hogy ez nem csak ámítás, az hamarosan kiderült. Mert felültünk a biciklidobra, megmozgattuk a teknőkotó húrjait, doboltunk a papírkutyán, a hangburgereken és a bikeofonon.
Ha mindez még nem elég, a szemétdomb tetején kakaskodtunk. Kukorékoltunk, csak kicsit másként. Levezényeltük saját zenénket, ott álldogálva, középen, egy rozsdás fazék tetején.
Megjelent: TESZT-blog és színpad.ro, 2012. május
teatroblog 
Beszélgetés
Még nincs hozzászólás.