írásgyakorlatok, elemzések

Willy Decker: Traviata

Adorjáni Panna

– a librettó és az előadás1 összevetése –

A La traviata Giuseppe Verdi romantikus zeneszerző operája, librettóját Francesco Maria Piave írta ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye alapján. A történet szerint a burzsoá Alfredo Germont beleszeret a fiatal párizsi kurtizánba2, Violetta Valéry-be, aki eleinte kétkedve fogadja a férfi közeledését, majd enged a szerelem csábításának, lemond élvhajhász életviteléről, és Alfredóval a Párizs melletti vidéki házába költözik. A boldog románcot a férfi apja, Giorgio Germont érkezése zavarja meg, aki arra kéri a lányt, hogy hagyja el a fiát. Oka: lányát az Alfredo és Violetta közötti kapcsolat miatt nem akarja elvenni a kijelölt vőlegény. Violetta nemességről és önfeláldozásról tesz tanúságot, amikor végülis úgy dönt, feláldozza saját boldogságát a család nyugalmáért. Búcsúlevelet ír a kedvesének, és visszatér régi szeretőjéhez, Douphol báróhoz. A dühös és elkeseredett Alfredo az apai óvás ellenére Flora házába megy, mert úgy sejti, hogy ott megtalálja Violettát. Flora maszkabált szervez, ahol Violetta a báróval jelenik már meg. Alfredo vissza szeretné szerezni a nőt, ezért előbb kártyában veri meg a bárót, majd párbajra hívja ki. A nő féltve inti Alfredót, hogy menjen el, mielőtt még baja esnék, a csalódott Alfredo azonban félreérti a kérést, és gyalázatos módon bánik volt szerelmével: a kártyán nyert pénzt a lába elé veti, majd a báli meghívottak előtt nyilvánosan megszégyeníti őt. Mindezeknek tanúja az igazságot ismerő apa, aki megdorgálja a fiát; ugyancsak Violetta nemessége mellett állnak ki a bálozók is. Utólag Giorgio Germont felfedi az igazságot fiának, aki siet meglátogatni a már halálán lévő szerelmét. Violetta, bár a doktor reménykedésre bíztatja, tudatában van annak, hogy meg fog halni. Alfredóval újra egymásra találnak, s miközben arról beszélnek, hogy elhagyják Párizst, és örökre együtt maradnak, ő minduntalan erejét veszti. Megérkezik az apa is, aki igazán csak most érti meg, mekkora bajt okozott a szerelmesek életébe való beavatkozásával. Violetta, azt kiáltva, hogy már semmije sem fáj, Alfredo karjai közt végül meghal.

Willy Decker rendezésében a Traviata új történetté formálódik. Ennek érdekében a rendező több olyan döntést is hoz, amely újraértelmezi a librettót és néha az eredeti színpadi történést is megváltoztatja. A legszembetűnőbb változást a díszletezésben találjuk (díszlet- és jelmeztervező: Wolfgang Gussmann). A librettó szerint az egyes színek különféle tipikus színházi belterekben játszódnak: az első és harmadik felvonás Violetta házának szalonjában, illetőleg a hálószobájában játszódik, a második felvonás első színét Piave egy Párizs melletti vidéki házba, a második színt pedig Flora palotájába helyezi.

Gussman egyetlen ovális fehér teret kreál: ennek egyik felét képezi a színpad, a másik pedig a zenekari ároké, amely ilyen módon szerves részévé válik a történésnek. A zenekar és karmester (vezényel: Carlo Rizzi) együtt válnak az események tanúivá. A színpad domború részét egyetlen hosszú fehér pad öleli körül, ennek jobb szélén pedig egy hatalmas fehér kerek óra áll, fekete mánusokkal és számokkal. Az óra az egész előadás ideje alatt jár, szalad, majd megáll, különféle jelentéseket kap aszerint, hogy hogyan játszanak vele a szereplők, legtöbbször Violetta. Az ovális teret óriási fehér fal zárja a kulisszák felől: a bal szélen magas kétajtós bejárat található, amelyen özönlik be és ki a kórus és az egyes szereplők is. Bármilyen magasra is vannak felhúzva a falak, az előadás során többször jelennek meg emberek a fal felett, mintegy kukucskálva a színpadra, esetleg istenként pásztázva azt.

Minden nagyon nagy, elnyújtott és letisztult: Violetta, és néha Alfredo belső tere ez, amelyben csak a legszükségesebbek kapnak helyet. Olyan, mint egy álomban (amely nemegyszer rémálommá változik át): ha papír kell, előkerül a papír, s ahogy beteljesítette funkcióját, el is tűnik. Nincs plusz kellék, semmi sem lehet pusztán dekoráció, hanem minden a lélek kivetülése, a belső rezdülések leképezésére szolgál. A leglátványosabban az óra mozgása és a vele való játék jelzi ezt: egyszerre jelent időtlenséget és az idő visszatarthatatlan múlását, szimbolizálja Violetta múltját és az őt már nem tartalmazó jövőt is.

A másik igencsak látványos változást a szereplők értelmezésében kell keresnünk. A mellékszereplők és a kórus egyetlen masszát képeznek: férfiak és nők egyaránt férfinak vannak öltözve, fekete egyenöltönyben, rövid sötét hajjal. Két jelenet erejéig változnak valamelyest át: először az Alfredo, majd a Violetta ún. rémálom-jelenetében. Eredetileg ilyen jelenetek nincsenek a librettóban, ez már a rendezői koncepció eredménye. A kórus, a báró, Flora, az első két felvonás erejéig Grenvil doktor, Gaston vikomt vagy a márki egyetlen emberként jelentik a férfiakat, azaz Párizst, ezt a „zsúfolt sivatagot3”, ahol a szerencsétlen Violetta tévelyeg.

A mellékszereplők egy másik rétege leginkább az eredeti környezetet és a hagyományos operai konvenciókat juttatja eszünkbe: ide tartozik Annina, aki Violetta szolgálója, Giuseppe, a komornyik, illetve a hírnök, aki Violetta búcsúlevelét kézbesíti. Öltözékükkel, modorukkal egy letűnt világot idéznek meg, egy olyan világot, amely ma már egyáltalán nem létezik, fikcionális, azaz csakis a színházi műfajokban jelenítődhet meg. Ezek a szereplők által az opera önmagára mint műfajra reflektál, arra a formára, amelynek lenyomata végérvényesen ott van a mindenkori operajátszásban, mégsem jelenidejű, az operák előadásában ma már nincs érvénye.

A harmadik szereplői réteg egyáltalán nem sematikus: ide tartozik Violetta, Alfredo, illetve némiképp az doktor-apa figura és Giorgio Germont, Alfredo édesapja is. Giorgio Germont karaktere a régi operai világot idézi meg: a szerelmeseket szétválasztó apa olyan értékrendet képvisel, amely eredeti tartalma szerint nemes és igazságos, azonban mégis csak egy üres forma, amelyet Germont nem tud feladni akkor sem, amikor a szíve azt súgja, hogy rosszat tesz. Túl későn döbben rá tettének súlyára, és ugyan „megcsalja” saját értékrendjét, amikor megbánja és bevallja a bűnét, de ugyanez a tette által vissza is kerül a sérthetetlen atyai pozícióba. Germont karaktere mégsem tartozik egyértelműen a második kategóriába: Thomas Hampson alakítása olyan mélységet és hitelt ad neki, ami emberivé, egyszersmind gyarlóvá teszi Germont-t. Nagyon szépen végig lehet követnünk az apa és fia közötti feszültséget: Germont tehetetlen fiával szemben, és ez a tehetetlenség viszi rá, hogy Violettától kérjen segítséget. Germont önmaga sem hisz már státusa és tekintélye sérthetetlenségében, ezt példázza rendkívüli módon az a jelenet, amikor fia mindennémű közeledését elutasítja, az apa pedig végső kétségbeesésében megpofozza őt, de azonnal meg is bánja tettét, és megint gyengédséggel próbálkozik. Az operát az utolsó felvonásig némán végigkísérő és -néző apafigura (Luigi Roni), aki a harmadik felvonásban doktor Grenvilt játssza, már szinte teljesen szimbolikus figura: Violetta apjának szelleme, a halál jelképe, aki – bár orvosként szólal meg – a halálhírt hozza és hordozza.

A legkidolgozottabb jellemek természetesen Violettához és Alfredóhoz kapcsolódnak. Mindketten igazi 21. századi figurák, minden rezdülésük, cselekvésük teljességgel felismerhető és hiteles: buja és szemérmetlen szerelmesek, harsányak és érzelmesek, azonnaliak és mélyen megrajzoltak. Anna Netrebko és Rolando Villazón között izzik a levegő, bátor játékuknak köszönhetően ezek a szereplők élettelivé és szívszorongatóvá válnak, olyannyira, hogy – bár jól ismerjük a történet végkimenetelét – valósággal reménykedünk, hátha végül mégis minden jóra fordul.

Decker az előadás során sok kisebb-nagyobb változásokkal értelmezi újra a Traviatát. Violetta és Alfredo első találkozásakor, amiután a tömeg átmegy a másik szobába táncolni, a teret teljesen a kettőjüknek engedi át. Gastone gyors jelenését, amely a librettó szerint az ajtóból történne, a színteret körülölelő fal tetejére helyezi a rendező, és ugyaninnen szólal meg a felvonás végén a kórus is: a szereplők hirtelen jelennek meg és ugyanilyen hirtelen el is tűnnek, a tér pedig megőrzi azt az intimitást, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy Violetta és Alfredo bimbózó szerelme kibontakozhassék. A második felvonás Violetta vidéki házában játszódik. A librettó szerint Alfredo éppen vadászatból jön, és eleinte teljesen egyedül van a szobában. Deckernél a szobában már a legelején mindketten benn vannak, és szerelmesek módjára játszadoznak, íncselkednek egymással. Violetta el-elbujik, majd előbukkan, de végig jelen van, akkor is, amikor Annina bejön, hogy jelentse, az úrnője el akarja adni az ingóságait annak érdekében, hogy tovább lakhassanak vidéken. Alfredo csalódottan megy el Párizsba, Violetta némán és hiábavalóan tiltakozik. A választás, hogy a rendező Violettát is benn tartja a jelenet alatt, remek alkalmat ad arra, hogy nyomon követhessük a két fiatal szerelmének alakulását, az egymáshoz való viszonyulásukat: mindkettejüket látom, amikor kiderül, hogy nincs elég pénz és hogy mekkora áldozatot szeretne a jólétük érdekében Violetta hozni. Saját szememmel tapasztalom meg az őszinte szerelmet és odaadást, és egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy Violetta esetleg átverné Alfredót. A kurtizánt azonnal elfelejtjük, múltját megbocsátjuk neki, és mostmár csak annak drukkolunk, hogy a szerelmesek jó véget érjenek. A kettőjük jelenete itt tehát arra is szolgál, hogy közel hozza a szereplőket, megismertesse és megszerettesse őket velünk, hogy nézőkként mi is részesei legyünk annak a felhőtlen boldogságnak, ami a Germont apa érkezése előtt betölti ezt a házat. A díszletváltás is jelzi ezt: több, rózsás lepellel lefedett fotel van a térben, és ugyanilyen rószás háziköpenyt hordanak az amúgy igencsak hiányos öltözékben flangáló szerelmesek is. A fal felett is ugyanezt a rózsamintás tapétát látjuk viszont, mintha maga az ég is szerelemmel volna teli. Violetta aztán majd ezeket a lepleket rántja le a fotelekről, és vörös kurtizán-ruháját is visszaveszi, amikor eldönti, hogy eleget tesz Germont kérésének, és elhagyja Alfredót.

Alfredo elolvassa a búcsúlevelet, és megtalálja Flora meghívóját is, ezért azonnal kitalálja, hogy hová kell mennie megkeresni a szerelmét. A következő felvonás a librettó szerint Floránál játszódik pont azelőtt, mielőtt Alfredo megérkezne. Decker előadásában azonban Flora palotája a meghívottakkal együtt valósággal beözönlik az előző jelenetbe, Alfredo pedig bábuként tévelyeg a rémálommá torzul maszkabálban. Először a cigánylányok jelennek meg a fal tetején, majd matadorok érkeznek az ajtón keresztül. Azonban mindenki ugyanolyan maszkot hord: egy női arc van az álarcokon, az arcot sötét fürtök ölelik körül, a hajban vörös rózsa – az arc kísértetiesen emlékeztet Violettára. Majd előkerül az ominózus vörös ruha is, Violetta öltözéke, amelyet egy férfi vesz fel magára, és íncselkedni kezd Alfredóval. Mindenhonnan Violetták pislognak az elhagyott szeretőre, buja, gonosz nők, akik mindig csak átverik a férfiakat. A matadorok behoznak magukkal egy felbőszült bika-álarcot is, amelyet majd Alfredóra erőszakolnak, miközben a Violettának öltözött férfi leszereli az óra mánusait. A matadorok éneke egy bizonyos Piquillóról szól, aki beleszeret egy andalúziai lányba, szerelmének elnyerése érdekében azonban öt bikát kell egyetlen nap alatt leölnie. Az ál-Violetta a mánusokat Alfredóhoz viszi, és a feje fölé emeli: a bika álarca mögé kényszerített férfi egyszerre jeleníti meg a felszarvazott férfit, és a szerelemért leölt áldozati állatot is. Ebből a kálváriából érkezünk meg a realitásba, amikor Violetta maga lép be – saját vörös ruhájában – a báró karján a terembe.

A jelenet további részében Alfredo a báróval kártyázik: itt a szerencsejáték maga az óra, amit előzőleg a tér átrendezésekor átvisznek a színpad közepére. Alfredo folyamatosan nyer, a bankók egyre csak gyűlnek a szerencsekerékként funkcionáló óralapon, amelynek a mánusait az álarcosok forgatják a játék közben. Majd felszolgálják a vacsorát, úgyhogy a tömeg elvonul, csak Violetta marad benn. Az eddig történéseket mindvégig felülről figyelte Germont, itt még amolyan rendőrként, aki azt ellenőrzi, hogy Violetta betartja-e az ígéretét. Egy gyors pillantást váltanak, majd Germont eltűnik. Ezzel egyidőben az ekkor még néma szereplő Grenvil doktor jön be, és Violetta egyenesen neki mondja el, hogy kihívta a vacsoráról Alfredót („Vajon eljön? Vajon hallgat rám? Eljön, mert ha nem is az én hangom, a keserű gyűlölete idevonzza.”). A duhétől és csalódottságától megtébolyult Alfredo a jelenet végére az óralapra dobja Violettát, és szájába, keblei közé, ruhájába tömködi a szerencsejátékon nyert pénzt. A librettó szerint csak a nő lábai elé veti a pénzt, itt azonban a meggyalázás teljes: Alfredo valósággal „kifizeti” a nőt. A jelenet nem lenne teljes, ha a veszekedés közben a szerelmesek nem kerülnének fizikailag olyan közel, hogy onnan már csak egy kis lökés kelljen a szenvedélyes csókhoz és végül a kibéküléshez. Az utolsó pillanatban azonban Violetta észhez tér, és ellöki magától a férfit, de a közelség pont elég ahhoz, hogy Alfredo most felbőszült bikaként vesse magát rá a nőre, és szégyenítse meg a legaljasabb módon. A tét itt valóságos: tényleg hajszálon múlik, hogy merre fut ki a történés, ugyanakkor azt is nagyon jól lehet érzékelnünk, hogy milyen agónia ez mindekettőjük számára. A meggyalázás ráadásul a meghívottak jelenlétében törénik: a kórus fentről követi az eseményeket, és bár kifejezi nemtetszését, túl távol van ahhoz, hogy beleavatkozhasson a dolgokba. Tehetetlen tömegként hadonásznak a fal felett, miközben lent elszabadul a pokol. Végül belép a színre Germont és helyre teszi a fiát, de ekkor már késő: minden megtörtént, a szóbeli dorgálás és az utólagos bölcsesség ugyanolyan hiábavaló. Az előadás ezen pontján érezni legjobban a sorsszerűséget, azt, hogy az óralapon elalélt nő számára valami visszavonhatatlanul eldöntetett, nincs visszaút és nincs jóvátétel – az eseményekben maga Alfredo is igazából csak tehetetlenül sodródik.

A meggyalázás-jelenet után lassan, mintha temetésre jönnének, vonul be a kórus, és tölti meg a színteret. A következő kvartettben mindenki már csak önmagához beszél: mindenki megbánást tanúsít, de mégsem történik feloldozás. Germont könyörtelenül tartja magában a titkot, miközben újra megjelenik a néma apafigura. Violetta leveti vörös ruháját, Alfredóra dobja, majd a néma férfi elé áll. A nővel eggyütt fordul meg a tömeg is, egy testként állnak és szilárdan: amikor Alfredo a jelenet végén a neki felajánlott békítő virágot visszadobja Violetta lábaihoz, és kiszalad, valósággal át kell verekednie magát a mozdulatlan tömegen. Violetta összeesik, a férfi pedig lassú léptekkel elindul, vele együtt elkezd hátrálni a kórus is, méltóságteljes lassúsággal kifele a térről.

Az utolsó felvonásban Violetta először körülénekli a még mindig a földön lévő hatalmas órát, majd ráfekszik, és ott énekli el búcsúáriáját. Bár Grenvil doktor diagnózisa (akit ugyebár mostmár az eddig néma szereplő apafigura játszik), reménységre ad okot, Violetta jól tudja, hogy nemsokára meg fog halni. Az ária végére a színpad jobb szélén háttal ülő férfihoz megy, és annak a fejére hajtja a fejét, mint aki belenyugodott a dolgokba, és megbocsát a doktornak a füllentéséért. Majd Violetta rémálom-jelenete következik: a színpadon kívülről az álarcosok dala szól, miközben szalagokkal és a bika-maszkkal felszerelve férfiak jönnek be a térre. A bika ölében egy fiatal lány, ugyanolyan fehér alsóruhában, mint Violetta. A lányt ráállítják az óralapra, majd vörös ruhát adnak rá, ez is mintha a Violettáé volna. Violettát is táncba rángatják, a haldokló nő akkor látja meg a kvázi sajátmagának felöltöztetett lányt, aki rémülettől dermedten áll, miközben a férfiak az óralapra fektetik, kiviszik, és vele együtt ők is eltűnnek. A jelenés mintha a soron következő traviatát mutatná be, aki a végtelen időben átveszi Violetta véges helyét. Később más értelmet is kap a rémálom-jelenet: Violetta Alfredótól való búcsújában azt tanácsolja a férfinak, hogy keressen magának egy lányt, vegye azt feleségül és éljen vele boldogan. Innen nézve az új lány megjelenése azt hangsúlyozza, hogy Violetta halálával nem ér véget az Alfredo élete, s míg az ő szerelme Alfredo iránt a halál által halhatatlanná lesz, Alfredo tovább fog élni, és a továbbélésben valószínűleg valaki más karjaiban találja meg majd a boldogságot. Igencsak mai gondolat: míg hagyományosan Alfredót hősszerelmesként értjük – aki ahogy nagy szomorúságában meg is ígéri, együtt akar meghalni a szerelmével –, itt sokkal emberibb vonásai vannak. Azáltal, hogy a szerelmet is végesnek ábrázolja, Decker még szívfacsaróbbá teszi a történetet, hiszen egy olyan világról beszél, ahol mindenki lecserélhető, ahol mindenkiből több van, mint ahogy Violetta ruhájából is legalább három darab. Nem szervesen idetartozik, de ezt a jelenséget pompásan illusztrálja: a Decker-féle előadást később a Metropolitan Opera veszi át, és adja újra elő, immár új szereplőkkel és egy vadonatúj Violettával.

Violetta egyedül hal meg, nem Alfredo karjaiban, ahogy a librettó írja. A teret körülölelő padon egymástól távol ül Annina, Germont, a doktor-apa és Alfredo, és tehetetlenül nézik végig a nő utolsó perceit. A fáradtságtól meggörnyedt Annina, a rendületlenül szikár apafigura, a meglepett és ijedt Germont, illetve a fájdalomtól összeroskadt Alfredo mozdulatlanul üli körül a középen fekvő holttestet. Egy pillanatra megáll az idő, ahogy a halál beáll: ebben az időtlenségben mint egy ikonra, nézünk végig utoljára a színtéren, ahogy az utolsó akkordok kimerevítik a halál pillanatát.


1 bemutató: Salzburger Festspiele, 2005
2 a traviata olasz szó jelentése az útról letért (tra via), azaz a tévútra került
3 szabadfordítás az angol nyelvű librettóból: „A poor, lonely woman / Abandoned in this teeming desert / They call Paris”

A kurzust vezette: Tompa Andrea

Interakció

One thought on “Willy Decker: Traviata

  1. I do believe all of the ideas you’ve offered for your post. They are really convincing and will definitely work. Still, the posts are very quick for newbies. May just you please extend them a little from next time? Thank you for the post. dacacacgfcef

    Posted by Johng322 | 2014/05/18, 14:52

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s