Változnak a nézői szokások. Letűnt az ideje azoknak az előadásoknak, melyek teljesen elfelejtetik velünk a valóságot, a történelmi és személyes múltat. Ehelyett olyan kérdésekkel állnak elénk, melyeket nem lehet nem megválaszolni. Késztetve vagyunk egy bizonyos szintű önreflexióra, amely által lehet és kell újra-visszaszületni.
Visky András Visszaszületése több, mint egy holokauszt-történet. Noha megtart elemeket a Hosszú péntek c. előadásból (mely Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért regényére épül), azt hiszem, túl kell tekinteni az alaptörténet fontosságán. Szó esik itt az ember mint egyén sorsáról, amely akarva-akaratlan tükrözi nemzetének sorsát is. Egy tönkrement házasság, az én és a boldogság ösztönös és szüntelen keresése, a múlt erejének növekedése, és az a ráészlelés, hogy az emberi élet és a lélek, mérhetetlenül törékeny. Ezeket a témaköröket, kérdéseket feszegetni előadásában Tompa Gábor.
>” />
Egyből megrázó, horrorisztikus színpadkép tárul elénk, amely véres köpenyeivel és felsorakoztatott koponyáival mégsem tűnik túlterheltnek. Azzal, hogy nagyrészt fehéret és bemocskolt fehéret látunk mindvégig, már elkezdődik a születés-élet-halál-visszaszületés folyamata. Az egykor tiszta lelkeket elrontó, bepiszkító múlt megbosszulja magát, és a szereplők mindvégig azért fognak küzdeni, hogy visszaszerezzék eredeti állapotukat, annak ellenére is, hogy nagyrészt kudarcot vallanak. Az egész színpadot befedő elmosódó, olvashatatlan írás már utal arra, hogy nemcsak megmutatni, de elmondani is kell a történteket.
Észrevesszük a kart, ami nem más, mint azonos sorsú emberek valamiféle kényszerített tömörülése. A közös tragédia – a holokauszt meg- és túlélése – megerősíti a kollektív érzést. Ők széttört lelkek, és csak együtt képesek egy majdnem-embert megformálni. Egyszerű, fekete ruhájukban a társadalom, a hatalom által mozgatott bábukként mozognak valahol a világban, rendező nélkül. A Névtelen Férfi (Dimény Áron) megjelenésével hangot kap a szenvedés, az elnyomás, az, amit még elmondani is fájdalom. Ő, aki nemembernek nevezi magát, képes megszólaltatni az emberi félelmeket, tapasztalatokat. Erőteljes társadalom- és önvád hangzik el egy olyan ember szájából, akinek már semmi vesztenivalója nincs. Ő a szócső a szenvedők és a tudatlanok világa között. Minden szavából keserűség és valamiféle önkéntelen rezignáció árad, ő elmondhatja azt, amit sokak inkább elfelejtenének – ő már túllépett bizonyos emberi határokon. Miközben a Névtelen férfi elmeséli saját történetét, a kar egyként próbálja átadni saját élményeit, vízióit, s közösen próbálják megmutatni egy töredékét annak, ami annyira meghatározó volt számukra.
Egy idő után az előadás, sajnos, szinte átvált felolvasószínházba, s zavaróvá válik a szöveg-mozgás kettőse. Egyszerre kell figyelni rájuk, ami szinte emberi képtelenség, hisz nagyon körvonalazódik mindkét elem. A szúrós, mélyreható szöveget elnyomja a részletekig precízen megformált koreográfia, vagy éppen fordítva. De pontosan azáltal, hogy létfeltétel az aktív (szellemi és fizikai) jelenlét, a néző annyira „jelen van”, amennyire a mai színházi konvenciók csak megengedhetik.
Első látásra mindenképp az előadás vizualitása, képszerűsége ragad meg, néhány jelenet (koponyamaszkos lágerbeszámoló, a színészek folytonos, és mindvégig értelmetlen önsanyargatása, a tragikumról hirtelen megfeledkező, improvizált kórus képe) pontosan megmarad emlékezetünkben. Ez az a színház, amelyet nem egyszer, de legalább háromszor kell látni a teljes értékelés és befogadás végett. Ideális lenne kép-szöveg-összkép sorban újranézni az előadást, és így összekapcsolni a kissé nehézkesen átjövő mondanivalót. Ezt a kép-szöveg közti feszültséget szépen enyhíti az igencsak találó zenei összeállítás, s teljesen ellenpontozza a szavak szinte kipattanó ritmusosságát, s az ezeket megörökítő írógép kattogását.
Ha a darab, illetve az előadás arra keresné a választ, hogy újra-vissza lehet-e születni adott, megrázó és végletes események után, lehet nem tudna konkrét felelettel szolgálni. Nemigen érezzük a megváltás, megtérés, megjavulás reményét, s ebből fakadóan az összkép negatív kicsengésű. Mindenképp érdekes témákat vet föl a Visszaszületés, és végül a nézőt magára hagyja, hogy önmaga döntse el, ő vissza tud, illetve akar születni valamiféle névtelen múltból.
Megjelent: Perspektíva, 2010. november 4., XVI. évfolyam, 3. szám
teatroblog 
Beszélgetés
Még nincs hozzászólás.