Színház és diktatúra a 20. században

A színház ereje és ebből fakadó „hatalma” már unalomig emlegetett közhely, de mint minden közhely, elemi igazság rejtőzik benne, amely teljességgel csak akkor érthető, ha kiszabadul bilincseiből, részleteire bomlik, és ezáltal új jelentést kap. A Színház és diktatúra a 20. században című kötet egyebek mellett ezt célozza meg, amikor szinte a teljes Európát és Észak-Amerikát teszi vizsgálat tárgyává, szempontjául az említett korszak totalitárius rendszereit választva.

Semmilyen diktatúra nem tűrhet meg maga mellett olyan elementáris erővel operáló művészetet, mint a színház, ezért magától értetődően mindenik tekintélyuralmi rendszer nagy figyelmet szentel neki, és a legkülönfélébb módszerekkel próbálja kordában tartani, illetőleg a maga hasznára fordítani. Felismeri az erejét és a hatalmát, de mégsem tudja érvényesen a magáévá tenni, hiszen a színház hatása éppen abban áll, hogy az alkotói szabadság következtében magát egyedül a művészet törvényének alávetve képes a legkülönfélébben, releváns módon hatni a nézőire.

A Lengyel György szerkesztette színháztörténeti jelentőségű kötet a fentebb részletezett hatást követi végig olyan időszakokban és terekben, ahol a kortárs művészetelmélet és társadalomszemlélet kibontakozását jelentős módon lehetetleníti az adott országok hatalmi rendszere. Az identitásukat egyre sürgetőbben kutató alkotók pontosan ebben a paradox létállapotban artikulálódnak, illetve buknak el: a színház alapvetően a túlélés, az emberi mivolt megőrzésének a tere. A 20. század színháza nagy általánosságban háromirányú: a hatalom művészetellenességével megalkuvó, kiegyező vagy annak ellenálló. Ez utóbbi termeli a század legjelentősebb előadásait (nagyrészt ezeknek köszönhető, hogy ma létezik kortárs színjátszás), és hordozza a legtragikusabb életutakat és művészi pályákat is.

A kötet tanulmányai szerkezetük szerint kétféle tendenciát mutatnak. Az egyik az adott ország vizsgált időszakában a hatalom mozgását követi nyomon a színházak tekintetében: tehát a cenzúra működését és fejlődési folyamatát. Ennek a működésnek a milyenségét lényegében az időnként elcsendesedő, máskor pedig annál erőteljesebben oppozicionáló színházi tevékenység határozta meg. Ennek a szempontnak a mentén íródik az Észak-Amerikát bemutató tanulmány (Lengyel György: Kísértet járja be – Amerikát. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság / Az amerikai színház és film), amely már csak azért is figyelemre méltó, mert olyan részletgazdag jegyzetekkel rendelkezik, amelyek segítségével pontosan és érthetően kirajzolódik a történelmi háttér. Kiegészítő információkhoz és izgalmas melléktörténetekhez is hozzájutunk, ez pedig új dimenziókat nyit, és ösztönzi az olvasót, hogy a fejezet elolvasása után is tovább keresgéljen a témában. A 21. század interneten tallózó felhasználó generációjához idomított forma ez, amely lehetővé teszi a „linkelés” által az elkalandozást, a kitérőket, ami a pozitivista történelemszemlélet helyett egy – még fejleszthető, bővíthető – keresztmetszetet vázol fel, amolyan beta-történelmet. A témát meglehetősen kimerítő tanulmány rengeteg izgalmas részletet, sztorit vonultat fel, ami miatt igencsak olvasmányos fejezet ez. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a szerző és témája közötti térbeli és kulturális távolság teret ad a frappáns, akár humoros fogalmazásmódnak, az önsajnálat helyett pedig az együttérzésnek.

A szerzői magatartást és eltartást illetően azok a szerencsésebb írások, ahol a szerző szenvtelenül és szabadon tud az adott korról gondolkodni. A kötet második epilógusának bevezetőjében (Radnóti Zsuzsa: A hetvenes-nyolcvanas évtized) a szerző Imre Zoltánt idézi, aki a „fiatalabb tudósgeneráció gondolkodásmódjával szigorúbban értékeli a Kádár-kor kulturális, színházi évtizedeit, mint azok, akik benne éltek. ő – úgy tűnik – több konfrontációt és kevesebb kompromisszumot várt volna el a korszak szereplőitől.” Majd megfogalmazza, hogy igenis létezett szembeszegülés, ha nem is „egységes”, „látványos” formában. A tanulmány retorikája azonban azt igazolja, hogy a szerző – valószínűleg a fokozott személyes érintettség miatt – nem meri Imre Zoltánhoz hasonlatosan kellő szigorral és eltartással értékelni a kort, ez a kegyetlen szembenézés és el(vagy le-)számolás azonban elengedhetetlen a továbblépéshez és fejlődéshez.

A másik tendencia a kor jelentős alkotóit vizsgálja, és többnyire egyes gócpontokra fókuszálva mutatja be a hatalom színházhoz való viszonyát, vagyis a cenzúra működését. Erre kiváló példa Kiss Ilona Tenyér és ököl. A sztálinizmus színháza: 1927–1953 című tanulmánya: az áttekinthető történelmi bevezetőt és előzetes, többnyire számszerű összefoglalót követően a szerző behatóan vizsgálja a kor legfontosabb színházi megnyilvánulásait. A Művész Színház és a mester, Sztanyiszlavszkij munkássága, illetve az örökmozgó Mejerhold kerül reflektorfénybe: a szelektálás itt magától értetődő, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy például 1940-ben Oroszország 980 színházat működtetett. A hihetetlen mennyiségből a legreprezentatívabbak kerülnek bemutatásra, de ez elegendő ahhoz, hogy megértsük a szovjet hatalom ideológiai nyomásának a művészetre gyakorolt hatását. A szerző elsősorban az alkotók gondolkodásmódját vizsgálja, és ennek a hatalommal való összecsapásában mutatja be a rezsim ellentmondásosságát, így lehetőséget teremt arra, hogy a kor problémáit és történéseit szerves módon értsük meg.

A Kiss Ilona-féle megközelítéshez kapcsolódhat a tanulmánykötet egy másik vívmánya, az újszerű történelemkezelés. Azok a legizgalmasabb szövegek, amelyek felhagynak a nagy objektív narratívákkal és az exkluzív linearitással, és a történelmet részleteiben, az egyéni sorsok vizsgálatán keresztül, vagyis mikrotörténeti megközelítésben vázolják fel. Ilyen revelatív olvasmány például Lakos Anna A francia színház a német megszállás alatt című tanulmánya. A szerző – mondatokba szedett adatbázis és statisztikai lajstrom helyett – emberi történeteken, filmeken, sztorikon keresztül mutatja be az adott korszakot, anélkül hogy makulátlan összképre törekedne. Az életszerű epizódok izgalmassá és könnyeddé teszik az olvasást, ráadásul a szerző rendszeresen köti az egyes történéseket a jelenhez is, ezzel aktivizálja és érdekeltté teszi az olvasót. Végeredményben színházi fogás ez, amellyel azonnal megnyeri magának a publikumát, mert a történelem közvetlen szereplőjévé avanzsálja az olvasót. A gesztus magától értetődő kellene hogy legyen, hiszen ennek a történelmi kornak egyenes leszármazottjai, örökösei vagyunk, amit ékesen bizonyít már az is, hogy ez a történelem ma még sokak számára valamikor igenis jelen volt; személyes tapasztalatait vonja be írásába például Kötő József.

A kötetben az egyértelmű választások mellett olyan országok is helyet kapnak, amelyek első hallásra talán nem tűnnek a diktatúra vagy színház szempontjából jelentősnek. Így például a skandináv színjátszás vagy a zsenge színházi kultúrával rendelkező észt, lett, litván színházak is nagyító alá kerülnek – természetesen csak így lehet teljes a szemle. A színház egy adott országban gyakorolt hatásával és fontosságával arányosan váltakozik a tanulmányok részletessége-hosszúsága, kivételt képez a magyar színház, amely értelemszerűen sokkal nagyobb teret kap. Külön fejezet szolgál a romániai helyzet elemzésére: Kötő József Politikum és esztétikum. Színház a totalitarizmus markában (1945–1989) című írása megkísérli mind a román, mind pedig a magyar helyzetet maradéktalanul feltérképezni, de – ami minket illet – talán szerencsésebb lett volna a dolgot a másik feléről is megvilágítani, hogy hangsúlyosabban és a plurális megközelítésből adódóan hitelesebben kibontakozhasson mindkét nemzetiség művészete. A tükröződés egyébként izgalmas párbeszédeket nyit a szövegek között: az ideológiák megjelenési formái, a színházi irányzatok és színjátszási stílusok különféle értelmezése és applikációja színes hálót képez, és az elnagyoló általánosítás helyett részletgazdag képet fest az akkori Európáról.

A 20. század totalitárius rendszereitől lázas kontinens lényegében több világháborút, forradalmat, változást ér meg, sorban követik egymást a hatalomváltások, ideológiai pálfordulások. A látszólagos politikai „dinamizmus” ellenére azonban az mondható el, hogy az egymással szöges ellentétben levő, a másikat gyökerestől felszámolni vágyó diktatúrák valójában nem sokban különböztek egymástól. Ennek a paradoxonnak remek ellenpólusa az alkotó művész, így a színházi ember is, aki semelyik totalitárius rendszernek nem tetszik és nem kell. És pont ez érvényesíti létezését: az abszurd, már-már groteszk hatalmi játszmákkal és hazug „színjátékokkal” szemben állva mond igazat, és teremt életet, teret az érvényes emberi létezésnek a színpadon, a tudat félelmetes és felszámolhatatlan szabadsága pedig erőt és hatalmat ad, ami végül legyűri a zsarnokoskodó diktatúrát.

A történet vége természetesen nem ilyen ragyogó happy-end, gondoljunk csak a jelenlegi, a „rabigái alól felszabadított színház” helyzetére akár Erdélyben, de most főként Magyarországon. Írjuk a folytatást, ami most kísértetiesen emlékeztet a magunk mögött hagyott, „régmúlt” 20. századi történelemre.

Szerk. Lengyel György, társszerk. Radnóti Zsuzsa, Corvina – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Bp., 2011.

Megjelent: Korunk, 2011. december

John Michael McDonagh: The Guard / A guardista

A guardista igazi ínyencség. Ha nem is iskolát teremtő alkotásról van szó, a film mégis magasan kiemelkedik az elmúlt évek termései közül: brit helyett ír fekete humor, feszes, intelligens és szórakoztató replikák, valamint izgalmas képi megoldások bokrétája ez. Ha minden elsőfilmes rendező úgy indulna, mint McDonagh, tíz év múlva sokkal nagyobb lelkesedéssel ülnénk be moziba.

McDonagh nyilván még nem küzdötte le az elődök és a nagytestvér (Martin McDonagh, Erőszakik) hatását: az első negyedóra hangulata kissé Guy Ritchie és Tarantino világát idézi, de szerencsére ez az érzés hamar megszűnik, és nem összeollózott vagányfiús filmet látunk. Továbbá a főszereplő is úgymond kölcsönkért: Brendan Gleeson a már említett Erőszakikban is emlékezetes alakítást nyújtott a nagyobbik McDonagh vezetése alatt (meg persze a Harry Potter-filmekben is, de azonak már semmi közük a klánhoz). Ez persze nem jelent problémát: McDonagh egyelőre tapogatózik a színházi és a filmes világban, és nagy a valószínűsége annak, hogy következő munkáiban már hangsúlyosabbak lesznek saját stílusjegyei.

Noha első ránézésre úgy tűnik, hogy tipikus buddy cop movie-konfliktusra épül majd a sztori, hamar rájövünk, hogy nincs igazunk, és mégis. Gerry Boyle (Brendan Gleeson) az a rendőr, akiről csak azért hisszük el (valamennyire), hogy „embereket védelmez”, mert van rajta egyenruha. Boyle ugyanis szívesen (vissza)él a munkanap során innen-onnan összeszedett drogokkal, örömlányokkal üti el az időt, becsületesen vedel, trágárul és sokszor igen sértőn beszél – mert megteheti. Mindeközben meg idős édesanyját látogatja egy öregotthonban, ahol ugyan nem sokat változtat verbális szokásain, mégsem érezzük viselkedését obszcénnek. McDonagh jó karaktereket ír, pontosan azért, mert nem erőlteti be őket egy-egy sztereotípiába: személyiségük árnyalt, és nem egyértelmű, hogy ki a negatív illetve a pozitív szereplő – egyáltalán, miért is kellene ennyire sematikusan gondolkodni? Boyle, akárcsak a többi figura, hús-vér ember, mert legalább annyira megmutatja jó oldalát, mint hibáit, és fordítva.

Boyle természetesen a rutin nagy híve: ebben a kisvárosban, ahol ő él, nehezen akad valami új a Nap alatt. És, csodák csodájára, valami mégis kizökkenti a komfortzónából: óriási drogcsempészet van alakulóban, és a „nagyok” úgy gondolják, hogy a helyi őrség nem tud megküzdeni a feladattal. Első ízben a dublini McBride-ot (Rory Keenan) rendelik mellé, viszont a partnerségről hamar kiderül, hogy nem épp működőképes. A helyzet súlyosbodik, és nemsokára az FBI is felkapja a fejét, és egyik üdvöskéjét küldi segítségül: Everett ügynök (Don Cheadle) azonban minden lehető értelemben Boyle tökéletes ellenpéldálja. És akkor elkezdődik a harc…

Valójában azért életképes ez a páros, mert azon kívül, hogy egy ügyön dolgoznak, semmilyen közös vonás nincs a két arcban: Everett az all-American nagyágyú, aki reggelente kocog, filantróp, csak nagyon kiváltságos alkalmakkor iszik – és mindemellett színesbőrű. Ezen máris kap Boyle, mert végre kiélheti (játszi?) rasszizmusát: szerinte a feketék mind ostobák, és csak ők foglalkozhatnak kábszercsempészettel. Egy alkalommal meg is jegyzi Everett, hogy nem tudja eldönteni ír társáról, hogy egyszerűen csak rettentően buta, vagy rettentően okos. Szerintem az utóbbi: intelligencia kell a sutaság megjátszásához, viszont fordítva ez nem igazán érvényes. Ami végül is elősegíti kettejük munkáját az az, hogy egyformán szeretnek beszólni a másiknak. Így nem sértődnek vérig, nem kapják fel a vizet: kvittek. A folyamatos élcelődés közben aztán meg felbukkannak a tettesek is, akik ugyancsak nevetségesek és életveszélyesek egyaránt. Ne lőjük le a poént, de végül sikerül kitolni a bűnözőkkel, és mindenki boldogan éli életét tovább, Boyle meg Everett puszipajtások lesznek – vagy nem. Szerencsére nem lesz pofonegyszerű a zárlat, sőt, nyílt véggel búcsúzik McDonagh – hadd fejezze be mindenki a saját verzióját!

Vicces, okos, jó film ez, és semmi értelme bakikat keresnünk benne. Egyedül arra kell figyelni, hogy jó feliratozással nézzük meg, mert az ír dialektus… – nos, azt nem lehet könyvből megtanulni.

Megjelent: Filmtett, 2011. november 1.

Nagykárolyba kellett menni fesztiválra. Egyetemisták voltak együtt, és ettől a rendezvény valamiféle fiatalos, laza, inkább szórakozási lehetőséget, mint szakmai tapasztalatszerzést jelentett a résztvevőknek. A magyar határtól nyolc kilométerre levő kisvárosban van ugyan színház, de állapota használhatatlan. Ezért a szervező egy ottani iskola sporttermét bérelte ki, amely egy héten át helyet adott a különböző előadások bemutatására.

A SPOT fesztivál megálmodója Paul Sarvadi – az ottani kulturális élet harcosa – teatrológiát végzett Kolozsváron. Elmondása szerint, amikor ő volt egyetemista, Románia és a környező országok színház szakos hallgatói nem ismerték egymást, nem volt lehetőség a találkozásra. Ezért érezte szükségét egy olyan rendezvénynek, ahová évről évre ellátogatnak az egyetemisták, bemutatják munkáikat, találkoznak, beszélgetnek.

Valóban olyan embereket ismerhettünk meg, akikről eddig semmit nem tudtunk. Láthattuk a kisinói egyetem hallgatóinak mozgásszínházát, a temesváriak commedia dell’artéját, a craiovai diákok előadását, ezek mellett pedig marosvásárhelyi és kolozsvári munkákat is bemutattak.

Az eseményekről a fesztivál újságjában naponta tudósítottunk, beszámolók, kritikák, interjúk formájában. A lap újdonsága, hogy az előbbi években csak román nyelven író diákokat hívott Paul a szerkesztésre, az idén azonban a két kolozsvári (Ioana Zbranca, Paula Dunca) és a két szebeni (Cristian Opriş, Ioan Adrian Menchiu) színháztudomány szakos hallgatók mellett Hover Annamáriával ketten magyar nyelven is beszámoltunk az azelőtti nap történéseiről.

A délutáni két-három előadást vacsora, majd buli és termálfürdőzés követte. A hét egyetlen szakmai beszélgetése csütörtök este volt, amikor az érdeklődők szabadon tehették fel kérdéseiket Florin Piersicnek, a közismert román színésznek és filmrendezőnek.

Egy fesztivál megszervezése rengeteg munkát igényel, nem egy ember feladata. Paul kitartó törekvése azonban, hogy ennek véghezvitelét mégis egymagában felvállalja, nagy bátorságról és az új generációra való kíváncsiságról tanúskodik. Az újságunkba közölt interjújában ezt olvashatjuk: „azt szeretném elérni, hogy létrejöjjön az a laza hangulat, amilyennek elképzeltem ezt a fesztivált. Ne legyen ez egy hivatalos, nyakkendős valami, hanem egy nyitott, jókedvű találkozó.”

A szervezési hiányosságok felett, úgy tűnt, a résztvevők gyorsan szemet hunytak. Legtöbbünket kielégített a SPOT védjegyét viselő pálinkásüveg, az éjszakai fürdőzés, a hajnalig tartó közös éneklés és az elmaradhatatlan szórakozás.

„A színház megszállta a várost” – a találkozó ezzel a mottóval mutatja be a nagykárolyi találkozó alaphelyzetét. Egy olyan településnek, amelynek a könyvtára pár szobát kapott egy romos épületben, szórakozóhelyeinek listája a Fashion Clubot, étkezési lehetőségei a Royal vendéglőt jelentik, valóban megszállásnak számít a több száz egyetemista jelenléte. Az ottaniak, talán ebből a szituációból adódóan, kivétel nélkül kedvesen és segítőkészen fordultak felénk.

Munkáinkról szakmai véleményt nem kaptunk. Vigaszként mégis örömmel tudtuk fogadni a könyvtáros néniből rögtönzött olvasói szerkesztőnk megdorgálásait, valamint a színházat keveset látó, de annál lelkesebb nagykárolyi lakosok olykor értetlen magatartásából, máskor azonban ujjongó tapsviharából álló visszajelzéseket.

Megjelent a Perspektíva 2011. novemberi számában.